öf

Összefonódások – Farkasvölgyi Éva és Žiga Okorn közös kiállítása

 

Április 16., kedd, 19:00, Balassi Intézet

A magyar Farkasvölgyi Éva és a szlovén Žiga Okorn közös kiállítása a nemzetközi művészi együttműködés egy apró példáján keresztül jeleníti meg azt a legjobbat, amit az európai kultúra a közös civilizáción belül magáénak tudhat, hiszen a különlegesség iránti kölcsönös érzékenységgel víziójukat egy közös metaforába oltják anélkül, hogy az egyéni kifejezés és jellegzetesség elveszne.

 

 (Jiři Kočica – kurátor)

 

A kiállítás 2019. június 14-ig látható.

 

 

Farkasvölgyi Éva

„A 2000-től készített gobelinjeimet szakrális kárpitoknak hívom. Ezekben az években kezdtem el keresni Istent, indultam el belső utamon. Tanulmányoztam a vallásokat, az azokhoz kapcsolódó kultikus tárgyakat, textíliákat, nevezetesen az imaszőnyegeket.

Műveimben a kontrasztos anyagok együttes használata erősíti egymást: a kézzel szőtt, míves,  gobelin finomsága  a durva zsákvászonnal még szembetűnőbb. Mindez szimbolikus üzenetet is hordoz. Tükrözi a gazdagság, szegénység kontrasztját a szó összes értelmében. Tükrözi világunkat, emberlétünk periódusait. Legújabb műveim a világon egyedülálló technikával, pontosabban anyaghasználattal készülnek. Képzőművész és textilművész vénám teljesedett ki ezzel az új "technikával".”

 

Žiga Okorn

Žiga Okorn már másfél évtizede arra a kérdésre keresi a választ, hogyan tudja a nézőt megszólítani a kép, miként kerül vele kapcsolatba, és hogyan gyógyítja meg azzal, hogy kapcsolatba kerül mély művészeti élményünkkel, amelynek közel van az együttérzéshez, az átérzéshez és a szeretethez. A törékeny, egyszerű alakok, amelyeket a festő föld pigmentekkel és pár csepp vízzel szó szerint ráönt a papírra és a vászonra, olyan perspektívákat nyitnak, amelyeket befelé ugyan megélünk, de kifelé túlságosan ritkán mutatjuk meg őket. Azoknak az érzékeny és erőteljes állapotainknak a hívásai ezek, amelyekben összekapcsolódik a test és a szellem, a kéz és az értelem, a fej és a szív. A gyermekeket ábrázoló akverellek, amelyek előtt a nézők, mint saját jövőjük előtt állnak, olyan elemi erővel készültek, hogy nem tud csak úgy átsiklani felettük a tekintet. Beléjük kell nézni, magunkhoz kell őket engedni, oda, ahol a kicsiny gyermek rejtőzködik, aki arra vár, hogy a világot az ő tágra nyílt szemével nézzük újra. Ami néz, és ami érez, az itt és most van, mindenhol jelenlevő és örökérvényű. Az ittlevő már a nyelvben sem megfogható, nem elérhető sem megmutatás sem pedig kivetítés útján, hanem az alkotói folyamat része. Az alakábrázolás, amely nem idegen sem a nyugati, sem a keleti művészettől, olyan nyelven beszél, amely - mert bízik a szaktudásban és ismeri a hagyományt – kialakítja a képzelet helyszínét és találékonnyá teszi a nézőt.